Austin: Utazási útmutató, árak és ingyenes szállások · 2026.

ANAziz Nadjimutdinov2017. jún. 20.Olvasás

Ahogy korábban említettem, Austin után elindultam a híres Bűnös Városba. Őszintén szólva, elég régóta vártam erre, mivel nem utaztam ide, amíg be nem töltöttem a 21-et. Különben egyszerűen nincs itt mit csinálni. Az utazásra előre készültem (ahogy valójában minden utazásomra), ezért foglaltam egy motelt. Azok, akik figyelmesen olvasták az összes blogomat, most talán meglepődnek, mivel az összes város közül, ahol jártam, ez az első motel, amit foglaltam. Bár nem, volt egy, de az csak a látszat kedvéért. Aztán úgyis lemondtam a foglalást. Amúgy ezekben az években kénytelen voltam éjszakázni repülőtereken, repülőkön, vonatokon, autókban, barátoknál, Couchsurfing-en keresztül, kollégiumokban és hostelben. Az utóbbi kettő az egyetlen, amiért fizetnem kellett :) Emlékeztetőül azoknak, akik nem tudják vagy elfelejtették, hogy a hostel és a motel különbözik. A hostel a legolcsóbb lehetőség. Ahol általában 4-8 ágyas szobába tesznek. Újraolvashatod az első blogomat, a San Franciscóról szóló részt. Bár ott meséltem, hogy rémes srácokkal raktak össze minket (a barátaim történetei szerint), de sok kellemes véleményt olvastam azoktól, akik útitársakat és egyszerűen új barátokat találtak a hostelben való tartózkodásuk alatt. A motel viszont, ahol laktam, a szálloda olcsó változata. Valószínűleg gyakran láttál ilyet filmekben. Általában elég tipikus kinézetűek: kétszintesek, esetleg medencével és sok szobával egymás mellett. Amint megkaptam a vízumot, lefoglaltam az egyik legolcsóbb lehetőséget - a Days Inn Las Vegas-t. Rövid értékelést tudok adni, hogy a motel összességében jó. A szobák tiszták, van mosoda és egy kis kávézó. 4 éjszakára 136 dollárt fizettem + a kártyámról levettek 100 dollárt letétként, amit visszakaptam, amint kijelentkeztem a szobából. Csak garancia arra, hogy nem csinálok semmi rosszat. Egyébként a szobákat minden nap takarították, ami szintén őrülten örömteli volt. És a mosoda pont jókor jött, mert amikor már kb. 10 napja utazol, és még a lehető legtöbb mérföldet is gyalogolod, akkor már elég kevés váltóruha marad. Ezért kénytelen voltam kimosni néhány dolgot. Érdemes megjegyezni, hogy ha nem vagy 21 éves, akkor sok (vagy talán egyáltalán semmilyen) motel és szálloda nem enged be. Nálam például ellenőrizték az útlevelet, hogy elmúltam-e 21, mielőtt beköltöztem. Szóval amikor szállást foglalsz, ellenőrizd, hogy vannak-e ilyen feltételeik. És ami az ételt illeti.. Náluk pont a motelben volt egy Denny's étkezde. Ez az amerikai családi étterem/kávézó láncok egyike, ahol szinte bármilyen étel van, a napszaktól függően. Elég jól főznek, de az árak magasabbak, mint például valamilyen McDonald's-ban. Egy jó reggeliért: bármilyen tojásétel, hús (bacon vagy virsli), pirítós és valami választás szerinti dolog, mint gomba vagy palacsinta + kávé, kb. 15-17 dollárt + borravalót fizetsz. De cserébe a tejszínes feketekávé korlátlan az ilyen helyeken. Azok, akik először készülnek az USA-ba utazni és motelt akarnak foglalni, ne zavarjon meg a 4 éjszakára szóló ár. Tehát igen, 136 dollár nagyon olcsó. DE. Az a helyzet, hogy ez normális Vegasban. Vegas pont ezzel csábít, hogy itt minden nagyon olcsó. Szinte minden. (A bárok és a felnőtt bárok egyébként szintén). De azzal, hogy kevés pénzt költesz szállodákra, motelekre és hostelekre, ennek megfelelően több pénzt tudsz elverni automatákra és rulettre. Csapda, úgy tűnik. És ezek itt mindenhol ott vannak, érted? Már az előző részben mondtam, hogy csak kilépve a repülőgép lépcsőjéről, már találkozol automatákkal. Egyszer ki akarod próbálni, aztán még egyszer, és már el is ment talán száz dollár. És szinte minden motelben és szállodában vannak automaták. Ahol laktam, ott is, egyébként. Vagy pontosabban, ott volt egy kis kaszinó saját pénztárral. De nem játszottam. Könnyen adom be a derekam az ilyesminek, ezért nem szabad leülnöm. És mindenkinek azt tanácsolom, hogy legyen óvatos. Elveritek az összes pénzt, amit kerestetek (vagy terveztetek keresni), és ennyi volt az utazásotok. Összességében kés

ANAziz Nadjimutdinov2017. máj. 25.Olvasás

Elnézést kérek mindazoktól, akik még valamilyen módon érdeklődést mutattak vagy mutatnak a blogjaim iránt. Sajnos nagyon elfoglalt voltam a tanulmányaimmal, és sehogy sem tudtam rendesen leülni, hogy megírjam az utazások folytatását. Most végre akadt egy kis időm rá. Remélem, még mindig vannak itt olyanok, akiket ez érdekel. Megértem, hogy most olyan időszak van, amikor mindenki vízumokkal és jegyekkel van elfoglalva, de azért egy kicsit lazítani is lehet, nem? :) És még egy külön köszönet Alexander Kozlovnak, aki a napokban úgy döntött, emlékeztet arra, hogy van értelme megírni a folytatást. Végül mégis sikerült eljutnom abba az Austinba. Tájékoztatásul: Austin Texas állam fővárosa, amely úgymond az ország alsó részén, a középső sávban található. A lakosok átlagéletkora mindössze 31 év, ami azt jelenti, hogy ez valóban nagyon érdekes város a fiatalok számára. Mivel például? Nos, már ebbe a városba érkezve megtudtam, hogy ez az élő zene fővárosa. Ott naponta akár 200 különböző zenekart és előadót is hallhatsz! Az élő zene hangulatát már a repülőgép lépcsőjétől érezheted. Nos, nem egészen a lépcsőtől... Kicsit tovább. Pontosabban a poggyászfelvételnél, ahol ilyen egyedi gitárkonstrukciók vannak: Előretekintve szeretném megjegyezni, hogy az USA-ban ez egy nagyon népszerű téma - úgymond a város egyik legfontosabb "értékét" már a repülőtéren bemutatni. Például Vegasban kicsivel később már a repülőgép kapujától 5 méterre találkoztam játékgépekkel. És ezek a gépek az egész repülőtéren el vannak helyezve. De most nem erről van szó. Emlékeztetlek, hogy Austinba a régi barátomhoz, Weldonhoz mentem, akivel másfél szezont dolgoztunk a konyhán Glacierben. Ő volt az, aki a texasi esős ég alatt fogadott az új autójával. Itt, az elbocsátása után sikerült berendezkednie: új munkát, házat talált, sőt még meg is nősült. Nem rossz, ugye? Ebben a pillanatban elgondolkodtam azon, hogy azon túl, hogy akik a kezdetektől olvassák a blogokat, nemcsak az utazásaimról tudnak meg dolgokat, hanem e mini Work and Travel "saga" néhány fontos szereplőjének sorsáról is. Szóval, Weldon éppen az egyikük. És vele minden rendben van. Első nap. Miután bemutatott a szobámnak, valamint a feleségének, elvonszolt, hogy kipróbáljam a másik legfontosabb látnivalót. Az a helyzet, hogy Texas határos Mexikóval, ezért ha lusta vagy Mexikóba menni, akkor elmehetsz Texasba, vagy néhány közeli államba, hogy kipróbáld az igazi mexikói ételeket. Én ennek a konyhának a rajongója vagyok, és sok ételt kóstoltam különböző államokban: NY-ban, Washingtonban, Montanában, de azzal, ami Austinban volt, semmi sem ér fel. Higgy nekem. Weldon elvitt egy Tamale House East nevű kis kávézóba, amely úgy néz ki, mint egy tipikus kávézó egy filmből, amely valahol a sivatag közepén lenne, és valószínűleg valami kalapos Danny Trejo szolgálna ki. Nos, érted, ugye? Nos, nézd meg magad: Az étlap annyira változatos volt, hogy néhány dolgot egyszerűen először láttam, és alapvetően nem tudtam, mi az, bár jól ismerem a mexikói konyhát. Weldon ajánlott nekem néhány dolgot, és ez valóban hihetetlenül finom volt: nacho, sajtszósz, tamales, quesadilla. Szóval, menj Texasba és kóstold meg! Utána Weldon elment, én pedig attól a kávézótól egyszerűen elindultam bolyongani a környéken, élvezve a várost. Mindig mondtam, hogy jobban szeretek egyedül utazni. Éppen az ilyen pillanatokért. Bármelyik pillanatban egyedül maradhatsz magaddal, és azt csinálhatsz, amit akarsz, oda mehetsz, ahova akarsz, stb. Én pontosan ezt tettem. Bár a város nem "sokemeletes", de egy része elég modern, de a legtöbb egy-két emeletes épület, ráadásul nagyon menő dologgal. Ami nagyon tetszett, az az, hogy nagyon sok nagyszabású graffiti vagy művészeti alkotás (nevezd, ahogy akarod) van. Ahol sétáltam, ott szinte minden lépésnél voltak, és nagyon tisztán és érdekesen voltak megrajzolva: Kicsit továbbmenve kijutottam a 6. utcára - ez a város egyik fő érdeme. Az a hely, amely sosem alszik. Bárok, klubok, kávézók, éttermek gyülekezete, ahol foly

ANAziz Nadjimutdinov2017. febr. 1.Olvasás

Már említettem korábbi történeteimben, hogy utazásaim során állandóan valamilyen kalandba keveredem. Ez egyszerre idegőrlő és stresszes, ugyanakkor érdekes kaland, és a végére őrült élmények és történetek kerekednek belőle. Azok, amiket általában megosztok mindenkivel, aki az óceánon túlra utazik, hogy ők ne kerüljenek hasonló helyzetbe. Akik olvasták a korábbi blogjaimat, talán emlékeznek a lekésett vonatra, a hosszú buszútra, az adósságra, a különböző betegségekre, és ez még csak az első év volt:) Idén, New York után úgy döntöttem, meglátogatom régi barátomat, Weldont, aki valamikor régen szinte a nulláról tanított meg a főzés minden csínjára-bínjára. Soha nem felejtem el, amikor először léptem be a konyhába, és megjegyezte, hogy a cipőm nem megfelelő és csúszós, majd később megmutatta, hogyan kell helyesen fogni a kést. Igen, egész életemben rosszul fogtam a kést. Sőt, igazából mindenki rosszul fogja. De nem is ez a lényeg. Repülő Miamiba, ott körülbelül 3 órás átszállás, ahol azt terveztem, hogy sétálok egyet a repülőtér körül. Miért ne? A csomagjaimat már úgyis rakodták át egyik gépről a másikra. De itt kezdődnek a kalandok. Az egész New Yorkban kezdődött, amikor már nyugodtan ültem a gépen és vártam a felszállást. A gép kicsit késett, de aztán elindult a kifutópálya felé, gurult egy kicsit, majd visszatért a „kapuhoz”. Bejelentették, hogy technikai problémák vannak, és várni kell. Itt elfogott a pánik. Nem jutott eszembe, hol van a laptopom. Ellenőriztem a kézipoggyászomat, és nem volt ott! Egyszerűen, szótlanul kirohantam a kapuhoz, még a légiutas-kísérőket sem hallgatva, azt kiabálva, hogy elfelejtettem a laptopomat. Tulajdonképpen nem szabad elhagyni a gépet, miután felszálltál. Ki tudja, mit hagytál bent? Úgy alakult, hogy a laptopot a kézipoggyász-ellenőrzésnél vettem ki, ami a repülőtér másik végében volt. A légszomjtól haldokolva alig értem oda. Természetesen már nem volt ott. Majdnem kiabálva kérdezem: „Nem láttak egy laptopot? 30 perce felejtettem el...” Egy fiatal afroamerikai srác, akinek ez a helyzet valószínűleg teljesen rutinszerű volt, csak kinyitott egy kis széfet, ellenőrizte, majd megkérdezte, volt-e rajta valami? Hát igen. Volt rajta egy szürke, gyapjúhoz hasonló mappaszerűség. Elmagyaráztam neki, és ő visszaadta a laptopomat. Nem hittem a szememnek! Ugyanolyan őrült rohanással visszatértem a gépre és nyugodtan leültem a helyemre, de kiderült, hogy hiába futottam. Mivel még 20 percet ültünk, majd bejelentették, hogy tényleg valami baj van, és a járat még 3 órát késni fog. Azt mondták: „Kérjük, hagyják el a gépet? Megyünk javítani!” Természetesen kellemetlen volt. Kint, a kapunál az American Airlines képviselőjét bombázták kérdésekkel, hogy mi legyen az átszállójegyekkel, amikről természetesen lekéstünk. Amire ő csak annyit mondott, hogy van egy kis esély, de elmehetnek átíratni. Azt tanácsolták, hívjak fel egy különleges telefonszámot. De azon a számon azt mondták, hogy a jegyem állapota még nem változott, így nem tudom átíratni. Azt mondták, menjek ki a repülőtér kijáratához, ahol regisztráltam. Kimentem, ott óriási sor volt. Bekapcsoltam a balhés énemet, és elkezdtem kérdőre vonni a menedzsert, hogy miért kell sorban állnom a cég hibái miatt? Jól elbeszélgettünk, de azt mondta, nem tud semmit tenni. Végül egy másik menedzser odajött hozzám, és átkísért a VIP soron. Ott 5 perc alatt átírták a jegyemet. Csak most már nem New York-Miami-Austin (Texas) volt, hanem New York-Miami-Dallas (Texas)-Austin (Texas), nos, tekintve, hogy a Dallas és Austin közötti átszállás és a repülési idő minimális, ez nem volt vészes. Bár, igazság szerint, várnom kellett, amíg megjavítják a gépet Miamiban. És ott nem volt rövid a várakozás. Újra át kellett mennem az ellenőrzésen a bejáratnál (ezúttal mindent duplán ellenőriztem. Igen, a laptopot már nem hagytam el.) Értitek, ugye, hogy óvatosnak kell lenni az ilyen dolgokkal? Mert például az én országomban a csomagellenőrzésnél nem kérik, hogy vedd ki a laptopot. De Amerikába

Az utazás előtt szinte semmit sem tudtam Texasról. Az idő telt, és apránként hozzászoktam az új élethez. Személyes naplómból: „Már megszoktam, hogy a súlyom itt 100 feletti, a magasságom kicsivel 5 feletti, hogy a kalóriákat nem 100 grammban, hanem adagonként számolják, a benzin pedig nem literben, hanem gallonban van. Kint általában 100 fok körüli a hőmérséklet, az autónk sebessége pedig körülbelül 50. És ezek a mérföldek, fontok, yardok és Fahrenheit-fokok már nem kergetnek az őrületbe, mint az elején. Már nyugodtan számolom az aprót a pénztárnál, bár az első napokban pánikban dobáltam a papírpénzt, és imádkoztam, hogy csak ne kérjenek aprót. A nem szabványos papírméretek most már szabványosnak tűnnek, és a 100 feletti értékeket mutató mérlegek sem ijesztőek annyira. Amikor egy új ismerős azt mondja, hogy 30 mérföldre lakik tőlünk, elég világos elképzelésem van arról, milyen messze van, és ha egy folyó mélysége körülbelül 2 yard, megértem, hogy ha igyekszem, elérhetem a fenekét. Mindenhez hozzá lehet szokni. És ez őrülten menő és érdekes.” Augusztusban pedig szerelmet vallottam ennek az államnak egy Instagram-posztban: „Lehetetlen nem beleszeretni Texasba. Valószínűleg sokaknak ez furcsán hangzik, de ez így van. Amikor megtudtam, hogy Amerika összes állama közül Texas jutott nekem, és a nyaramat cowboyokkal fogom tölteni a sivatagban, kaktuszok között, elsírtam magam. Komolyan zokogtam. De ez csak a tudatlanságom és a fejemben lévő rengeteg sztereotípia miatt volt. Most már csak hálát adok a sorsnak, hogy pontosan itt vagyok. Texas a legjobb dolog, ami történhetett velem. Egyszerűen azért, mert csodálatos. Ez az egyetlen állam, amelynek valóban van történelme. Hatalmas és nagyszerű (a képen egyébként az Alamo látható – egy katolikus misszió, amely erődítményként szolgált a texasi forradalom idején. Ma ez San Antonio, sőt talán az egész állam leghíresebb történelmi látnivalója). Texas az ország élvonalában van nemcsak területét, hanem lakosságának számát tekintve is. Területben csak Alaszka előzi meg (Texas nagyobb sok államnál, beleértve bármely európai országot), lakosságszámban pedig Kalifornia (például New York állam a harmadik helyen áll). Hihetetlen a természet, meleg van és napos (az utóbbi napokban persze nem annyira, de elvileg jó), és őrülten szép. Néha ránézek az elsuhanó tájakra, és el sem hiszem, hogy Texasban vagyok. És milyen emberek élnek itt – el sem tudjátok képzelni. Igazán kedvesek, nyitottak és barátságosak. És persze szabadságszeretők. Természetesen nem lehet mindent elmondani, de ez egy hihetetlen hely. Mindenki arról álmodik, hogy Amerikába jöjjön, és ellátogasson New Yorkba és Kaliforniába, de kevesen álmodoznak Texasról. Pedig kár. A magányos csillag állama. Az állam, amely felett mindig hat zászló fog lobogni. Hagyok itt egy érmét, csak a biztonság kedvéért. Who knows, ahogy mondani szokták.” Mit adott nekünk Texas? Sétáltunk San Antonióban, csónakáztunk, és bejártuk a River Walkot, betérve különböző üzletekbe és éttermekbe. Jártunk mexikói piacokon, és csodálkoztunk, miért beszél mindenki spanyolul. Meglátogattuk a Bullock Történeti Múzeumot és a Capitoliumot Austinban. 5:30-kor keltünk, hogy a szabadnapunkat a hatalmas Houstonban töltsük, végül az egész napot a NASA hihetetlenül érdekes múzeumában töltöttük, és láttuk a Mexikói-öblöt Galvestonban. Sétáltunk az éjszakai Austinban, ahol minden bárban őrület volt, és zenészek játszottak. Ugrottunk le szikláról egy kútba, ami elsőre valami szakadéknak tűnt. A legmenőbb éttermekbe jártunk, folyamatosan új ételeket kóstoltunk, egyszer pedig sombreróban vacsoráztunk. Zenészek énekeltek kifejezetten nekünk, mi pedig gyönyörűségünkben behunytuk a szemünket. A legmenőbb hullámvasutakon ültünk a Six Flagsben, gumicsónakkal ereszkedtünk a folyón, antikváriumokat jártunk, és még egy igazi egyetemen is voltunk. Úsztam két retrieverrel a folyóban, és tucatnyi lánykérést kaptam. Kézből etettünk zebrákat, láttunk zsiráfokat, golfoztunk és bowlingoztunk, moziba és

Mint minden más akadály. Csak venni kell, és átlépni rajta. Személy szerint meg vagyok győződve arról, hogy ezek az akadályok mind a fejünkben vannak. Az idegen nyelvekkel minden elég prózai. A fejben megszületik a félelem, és ott állsz, mintha megbénultál volna, és egy szót sem tudsz kipréselni magadból. Félelem a hibáktól? Az ítélkezéstől? Nem tudom. Szerencsére én nem találkoztam ezzel a problémával. Az idegen nyelvek a szerelmem, a hobbim, és az, amivel az egyetemen foglalkozom. Az utazás idején jól beszéltem angolul, és érthetően ki tudtam fejezni magam spanyolul. És természetesen mindenkinek azt tanácsolom, hogy az utazás előtt „hozza rendbe” a nyelvtudását, ez megkönnyíti a további életét az államokban, lehetővé teszi, hogy jobb munkát találjon, és növeli a nyelvi akadály gyors leküzdésének valószínűségét. A tanácsom egyszerű: mesterségesen merülj el a nyelvi környezetben. Természetesen nem azt javaslom, hogy keress magántanárokat és nyelviskolákat – nem. Állítsd át a telefonodat angolra, iratkozz fel valamilyen amerikai hírekre, hallgass podcastokat, dalokat, nézz filmeket, bloggereket, beszélgess angolul magaddal (csak kapcsold át az agyadat az adott nyelvre: írd le az életedet, tegyél fel magadnak kérdéseket és válaszolj rájuk, érvelj azon a nyelven, akár hangosan is, ha otthon vagy, például). Ezek a tippek tényleg működnek. Akkor nem lesz sokk, és később nem írod majd valahol: „én tanultam angolt az iskolában, de itt más nyelven beszélnek”. Már meséltem, hogy amikor megérkeztünk Austinba, taxit kellett hívnunk, és az információs pultnál lévő nőhöz fordultunk. Ezt a pillanatot úgy őriztem meg, mint azt a pillanatot, amikor a nyelvi akadályom összeomlott. Csak összeszedtem magam, megnyugtattam a testemen végigfutó libabőrt, és elkezdtem a beszélgetést. Utána már nem lehetett megállítani. Minden embert potenciális lehetőségnek tekintettem arra, hogy valami újat tudjak meg a nyelvről, az országról, annak kultúrájáról és történelméről. Kérdeztem, mit jelent ez vagy az a szó, hogyan viszonyul a beszélgetőpartnerem az országban zajló egyik vagy másik jelenséghez, mit tud az országomról stb. És ez a fő tanácsom! Ne félj kihasználni minden ilyen lehetőséget! Ez felbecsülhetetlen tapasztalat! Nem hiába repülted át az egész földgolyót, ugye? Ne félj a hibáktól (hiszen mindenki fütyül rájuk), kérdezz és mesélj mindenről, ami érdekel (hiszen a beszélgetőpartneredet is nagy valószínűséggel érdekli), nyílj meg az új emberek és az új kultúra felé. Így az angolod (és talán a spanyolod is) egyszerűen szárnyalni fog a nyár folyamán. És mosolyogva emlékszem vissza minden pillanatra, amikor „a nyelvem Kijevig vitt”. Különösen, mellesleg, a spanyol. Mivel Texasban nagyon sok a mexikói, és sokan közülük egyáltalán nem beszélnek angolul, kénytelen voltam túlélni. Emlékszem, egyszer egyik munkából a másikba kellett átmennünk. Gyalog terveztük, de valamiért feltartottak minket, és egyáltalán nem maradt idő. Akkor elkezdtem járkálni és kérdezgetni a kollégákat, ki tud minket elvinni. De senki sem tudott (valakinek nem volt autója, valakinek még nem ért véget a műszakja), és akkor egy hölgy az ablakból a parkoló felé mutatott, és azt mondta: „nézd, Blanca megy haza, kérdezd meg őt”, Blanca pedig abban a pillanatban már fél lábbal az autóban volt. Odarohantam hozzá, és angolul kiabáltam: „várj”, ő megállt és csodálkozó szemekkel nézett rám. Mellesleg, fogalmam sem volt, ki az a Blanca, és először láttam. Láthatóan ő is. Minden színben elmagyaráztam neki, hogyan mentheti meg az életünket, amire ő azt válaszolta: „hablas español?”. Mindent megértettem, és elkezdtem neki ugyanazt spanyolul magyarázni. Ő pedig: „barátnők, semmi gond! Szálljatok be”. Így értünk oda időben a munkába, és szereztünk egy új barátnőt. Abban az étteremben egyébként salátabárban dolgoztam (ami elég tekintélyes volt, mert ott nem voltak pincérek, így a munka tekintélyét nem a kereset, hanem a munka bonyolultsága mérte; minél kevésbé energiaigényes, annál jobb). És azért kez

A jegyeket 4 nappal az utazás előtt vettem meg, a bőröndöket pedig az indulás előtti éjszaka pakoltam össze. Az egész napot Moszkvában töltöttem, és néhány órát a londoni repülőtéren. A British Airways-szel repültünk (Moszkva-London-Austin). Három napja nem aludtam rendesen, de az USA-ba érkezéskor egyáltalán nem éreztem jetlaget. Csak bejelentkeztünk egy motelbe, összeszedtük az erőnket, hogy este sétáljunk egyet a környéken, és elaludtunk. Mostantól néha „mi”-t fogok írni, mivel kiderült, hogy négyen voltunk ilyen „szerencsétlenek”, akik kénytelenek voltunk Texasba utazni. Amit láttunk, amikor elindultunk sétálni A komor szobánk, ahol az első hetet töltöttük A tipikus Amerika látványa, ami a motelünkből tárult elénk Bejegyzés a személyes naplómból: „Június 13. Nos, megérkeztünk. Még el sem hiszem, hogy mindezt túléltük, és végre elkezdődik az életünk egy új szakasza. Austinba érkeztünk. Azonnal rájöttünk, hogy az emberek itt tényleg mások. Mosolyognak és mindig készek segíteni. Az első ilyen ember az információs pultnál lévő hölgy volt. Segített taxit hívni, adott egy csomó prospektust, és jó pihenést kívánt. Válaszul adtunk neki egy ajándékot Oroszországból. Igazából a taxisofőr elég gyanús alak volt, 140 dollárt adtunk neki az útért (majdnem egy órát utaztunk, a távolság kb. 85 km; 120 az út + 20 borravaló). A „luxus” szállodánkban egy újabb indiai várt minket rossz hírekkel arról, hogy busszal 5 dollárból is megúszhattuk volna, és hogy az éttermünkben alig vannak vendégek. De annyira fáradtak voltunk, hogy inkább visszavonultunk a kis és komor szobánkba. Három napja nem aludtam rendesen, szörnyen éreztem magam, de mégis úgy döntöttünk, hogy sétálunk egyet a környéken, megnézzük, hol töltjük a nyarunkat. A Walmartig tartó gyaloglás terve kudarcba fulladt, hazatértünk és elaludtunk.” Egész nyáron naplót vezettem. Minden nap leírtam, mi történt érdekes, mit csináltunk, és milyen érzések töltöttek el. Az első hét észrevétlenül elrepült. 5 percre laktunk az étteremtől, ahol dolgoztunk, így a várost nem nagyon láttuk. Csak a környéken sétáltunk, napoztunk a közeli folyó mellett, gyalog mentünk a Walmartba (majdnem egy óra egy irányba). A kalapot egyébként az első nap megvettem. Végül is Texasban vagyok, vagy nem? Semmi említésre méltó nem történt, dolgoztunk (a munkáról majd később mesélek), élveztük a szabadidőnket, de lassan kezdtünk unatkozni. Minden pontosan egy hét múlva változott meg, amikor eljött az ideje, hogy döntsünk a szállásról. De ez már a következő történet.