A fővárosi vasútállomás mintha elvágta volna a várost a világ többi részétől. A Johannesburgból érkező elővárosi vonat több mint két órán át rázott minket, sokkal, de sokkal tovább, mint ahogy azt elképzeltük. Addigra már elfogyott a türelmünk, és többször is kételkedtünk abban, hogy jó irányba tartunk-e. Vajon jó vonatra szálltunk?! Kiderült, hogy mégis jóra! Az állomás belülről öregnek és kopottnak tűnt. Mintha Johannesburg ott véget ért volna, és egy új világ kezdődött volna — Pretoria városának világa. Kimentünk az állomás előtti térre, körülnéztünk... Semmi! Igaz, elfáradtunk az utazástól, és alig tudtunk élvezni valamit. De egyértelmű volt: ebben a városban van mit élvezni. A legérdekesebb: minden, ami figyelemre méltónak tűnt, az állomás kijáratától jobbra volt. Balra pedig — nos, csak... csak a város. Elindultunk a buszpályaudvarra, hogy érdeklődjünk a Victoria Falls-i jegyekről. Jegyek voltak. Olcsók. De csak holnapra. Gondolkodtunk, és úgy döntöttünk: megvehetjük. A 14-ére, Vitya elutazására mindenképpen visszaérünk! — Nos, megvesszük, és megyünk szállást keresni?! — javasoltam. — Inkább fordítva! Előbb találjunk szállást, aztán jöhetnek a jegyek! — Mi a különbség? — Mi van, ha nem találunk szállást? — Találunk. Csak nem tudom, mennyibe fog kerülni. Rendben, legyen a te módod! Csak kérdezd meg, meddig van nyitva a pénztár? — Nyolc harmincig! — jelentette Vitya, miután utánajárt. Megnéztük az órát: három óra múlt. — Rendben, menjünk. Csak előbb kérdezzük meg az állomási információs pultnál, hadd ajánljanak szállást! — javasoltam. Így is tettünk. Egy nagyon közeli helyet ajánlottak, az állomásépülettől körülbelül kétszáz méterre — jobbra és a sarkon túl. — És az árak milyenek? — kérdeztük a tanácsadótól. — Elfogadhatóak — válaszolta. Világos volt minden! Mindketten bizalmatlanul fogadtuk ezt az „elfogadható”-t, és elkezdtünk más szállást keresni. — A feketék, amint meglátják a fehéreket, azt hiszik, tele van a zsebük pénzzel, így drágábbat is ajánlhatnak nekik! — osztottam meg a véleményemet, ami az elmúlt néhány hónap alatt alakult ki bennem. Kerestünk. De vagy a hely nem tetszett, vagy az ár. Harminc-negyven percig sétáltunk. Végül úgy döntöttünk, mégis megnézzük azt a helyet, amit a fekete tanácsadó ajánlott. Kiderült: JÓ EMBER VOLT! És a szálloda is bájos! Kedvezményes hónap volt náluk, és mi két nappal a vége előtt érkeztünk, ami azt jelentette, hogy minden szempontból jogosultak voltunk a kedvezményekre! Olcsón kivettünk egy gyönyörű szobát kényelmes ágyakkal, zuhanyzóval és csodálatos kilátással az ablakból! Hetedik mennyországban voltam! Kinézve az ablakon, azonnal eldöntöttük, hová mehetünk. Jobbra, a távolban büszkén állt a Dél-afrikai Egyetem és a tévétorony. Balra pedig — körülbelül kétszer olyan messze — a régi kormányzati épület, a „Union Buildings”. Hatalmas, gyönyörű! Egy dombon. Még balrább és hozzánk közelebb — a városközpont. Ott egy szép magas épület van. Én pedig szeretem a magas épületeket! Eufória kerített hatalmába. — Hurrá!!!! — kiáltottam. Vitya is sugárzott a boldogságtól. Berendezkedtünk. Frissítő zuhany, forró kávé édes tekerccsel. Az élet és az öröm ünnepe! Pretoria pedig azonnal tízszer kedvesebbé vált! Zuhanyozás után ugrálni kezdtem az ágyon. A leírhatatlan örömtől! Hatkor, könnyű csomaggal elindultunk a jegyekért, csak a pénzt és Vitya kis fényképezőgépét vittük magunkkal, ami könnyen elfért a rövidnadrágja zsebében. DE A VICTORIA FALLS-I JEGYEK ELFOGYTAK! ELADTÁK ŐKET! — Na mindegy, holnap megyünk Port Elizabethbe! — Vitya egyáltalán nem keseredett el. Én viszont elszomorodtam. — De hát olyan közel kerültünk Victoriához! Lehet, hogy soha többé nem lesz esélyem eljutni arra a vízesésre! — Na, most mi van?! Igen, rendben van! Elmegyünk az Indiai-óceánhoz, és akkor, a jó oldala, amíg itt vagyok, lesz időnk megmászni a Tábla-hegyet! — Talán mégis megpróbáljuk a vízesést? Vegyünk jegyet holnaputánra! És onnan egyenesen Cape-be, vissza?! — Nem, nem akarom kockáztatni! Isten ments, hogy leké
+2
