Hétfő van, ma szabadnapunk van a hotelben. A The Establishment-ben (ilyen érdekes neve van az éttermemnek) 6:00-ra kell érnem. Általában hétköznap kevés a vendég az étteremben, és néha Andrew sokkal hamarabb hazaenged minket. Remélem, ma nem ez lesz! A két munkahelyemen még sosem estek egybe a szabadnapjaim. Ez nagyon jó lenne, de szeretném előre tudni, hogy bátran elutazhassak egy másik városba. Így csak maximum Atlantic Cityig tudok elmenni. (Cape May és Rio Grande nem is olyan messze vannak). Sonyával már régóta terveztük, hogy meglátogatjuk Atlantic Cityt (AC) – a márkaboltok és kaszinók városát. Amikor a reptérről WW-be utaztam, felfigyeltem ennek a kisvárosnak a szépségére és tisztaságára. A fő különbség a mi helyünkhöz képest az, hogy az AC egész évben létezik és él. Ami a WW-t illeti – ez egy tisztán üdülőhely, télen üres itt minden! Az AC nagyobb, és ott fizetősek a strandok! Ahhoz, hogy minden boltot bejárjunk és kedvünkre sétálhassunk a városban, úgy döntöttünk, az első busszal indulunk. 5:47-kor a „Cape May – Atlantic City” transzfer jelezte az indulást, miközben mi épp csak „repültünk” a buszállomás felé. Én mentem elöl, abban a reményben, hogy sikerül jegyet vennem. Semmire sem gondolva, ledobtam a biciklimet a parkolóban, és kiszaladtam az útra, hogy leintsem a buszt. Kiabáltam Sonyának, hogy zárja le a biciklimet. Minden valahogy gyorsan, automata üzemmódban történt. A Moszkvában töltött 4 évnyi villamos- és buszkergetés meghozta a gyümölcsét. Felugorva a „fedélzetre”, levegővétel nélkül kiböktem: „tu tu Atlantic City”. Ami normális emberek nyelvén azt jelenti: „Two to Atlantic City”. A sofőr intett, hogy most nem, mi pedig nyugodtan átsétáltunk és leültünk. Sonya észrevette az amerikaiak csodálkozó arcát, akik a busz ablakából figyeltek minket. Biztos nem szokványos náluk az ilyesmi. Olyan járatot fogtunk ki, ami bemegy a város északi részébe, mielőtt a végállomásra menne. Ezért még 20 percet kellett kocsikáznunk Wildwoodban. Butaság volt, ugyanerre a buszra ugyanott negyedórával később is felszállhattunk volna. Legközelebb már tudni fogjuk. A menetrendben fel van tüntetve. Egy óra múlva már az Atlantic City-i buszpályaudvar friss levegőjét szívtuk. A terv az volt: reggel városnézés, 10 órától pedig vásárlás. Sonya még egy fizetést sem kapott, de kedvesen beleegyezett, hogy elkísér. Az utazás célja – egy póló, és megnézni, mi hol van és mennyibe kerül. A CMO és ismerősök tanácsára „könnyű” csomaggal repültem az Államokba. Csak egy póló és pár ing. Az ingek nem nagyon jöttek jól, az egyetlen pólóm pedig hamar munkaruhává vált. A hotelünk kicsi (itt motelnek hívják az ilyesmit), és nem adnak egyenruhát. Ugyanez van az étteremben is, de ott szigorúbbak a szabályok. Az első Rio Grande-i utamon kénytelen voltam fekete pólót és cipőt venni. Körbejártuk a buszpályaudvart, elmentünk erre is, arra is. Feljegyeztük, melyik bolt hol van, és hirtelen rájöttünk: „Miért jöttünk ilyen korán????”. Az AC-ben nincs semmi a boltokon, kaszinókon, a sétányon és az óceánon kívül. Az utóbbi kettő nem sokban különbözik a WW-től. A boltok 10-kor nyitnak. Szóval nem maradt más, mint élvezni a hatalmas játéktermet. Le voltunk nyűgözve a játékgépek számától és változatosságától! Azt mondják, Atlantic City a keleti Las Vegas, annak egy kis másolata. Nem voltunk Las Vegasban, félelmetes belegondolni, mi lehet ott, ha itt már minden ilyen menő! Az óceán felé vezető úton van egy nagy, szép épület, a neve Caesars. Ez egy hotel és kaszinó. Véletlenül abba a részbe tévedtünk, ahol a hotel van – elállt a szavunk! Minden aranyban, szőnyegekben, portások – egyszóval megint egy filmben éreztük magunkat. Átmentünk a kaszinóba. Itt 2-3 emeletes, a padló és a mennyezet színes, amerre nézel, mindenhol gépek. Tompa fény, csend – reggel 7-kor kevés ember volt. Néhány pókerasztal körül álltak a játékosok, plusz az egyéni látogatók. Megkértem Sonyát, hogy fotózzon le a gépeknél, ami azonnal felkeltette az őr figyelmét. Minden nagyon udvarias, köszönés, de
+4
