Krisztina, Dzerzsinszk, Nyizsnyij Novgorod-i terület „Soha sehol nem éltem még úgy, mint itt, az életet élvezve és örülve! És senkinek sem engedem, hogy elrontsa az örömömet!” Krisztina EGYÉRTELMŰEN A DÉL-AFRIKAI KÖZTÁRSASÁG A VILÁG EGYIK LEGBÁMULATOSABB HELYE!!! Számomra ez egy cáfolhatatlan igazság! Dél-Afrika gyönyörű! Csodálatos!!! De mielőtt erről tudomást szereztem volna, hatalmas távolságot kellett leküzdenem, ami látszólag feljogosít arra, hogy Dél-Afrikát a „világ végének” nevezzem (a hazánktól és a városomtól való távolsága alapján). Légitársaságokkal – azokkal, amelyekkel repültem – nagyon hosszú ideig tartott az út! 2008. október 18-ról 19-re virradó éjszaka szálltam fel Moszkvában, a „Moszkva–Doha” járattal. Dohában átszálltam a Johannesburgba tartó járatra. Onnan pedig már Fokvárosba. Csak október 20-án este érintették lábaim az ígéret földjét, a földkerekség legkülönlegesebb helyét, az ország legrégebbi, legszebb és első városát! Elfáradtam a repülésben. Bár a repülés csodálatos volt, és a gép is kedves (sok szabad hely, ki lehet nyújtani a lábat). Tiszta. A légiutas-kísérők kedvesek voltak, állandóan itatni vagy etetni akartak ???. És az egész út alatt ezt vagy ötször megtették – otthon nem eszem ennyit!!! Szóval, aki éhes – jó helyen jár! Ajánlom a hosszú repülőutakat – jól lakattatnak! A repülőtéren a fogadó szervezet (SASTS) képviselői vártak minket. Segítettek a csomagokkal. Kényelmesen elvittek az úgynevezett SASTS-house-ba, ami a végállomásom lett Fokvárosban. Ez... mondjuk úgy, egy szokatlan hely. Mindenkire (ítélve azoknak a srácoknak a különböző véleményeiből, akikkel összezártak) teljesen ellentétes első benyomást tehet. És az enyém milyen? Összességében pozitív! De nem „meglepetések” nélkül. Az első napon jól éreztük magunkat. Késő estig szórakoztunk a „ZULA” klubban, táncoltunk. Ott hip-hop és rock szólt. A közelben pedig, az étterem felől, dél-afrikai nemzeti dalok hangjai hallatszottak, ahogy a helyi srácok mondták, akiktől megkérdeztük: „Mi szól ott?” Csak hajnali négykor tértünk vissza a hostelbe. Elfáradtunk. A legédesebb álomba merültem, azzal a szándékkal, hogy jól kialszom magam. De itt leselkedett rám az első „meglepetés”. Miután elaludtam, rövid idő elteltével zaj ütötte meg a fülemet. Először egy leeső tárgy csattanása. Aztán – még hangosabban – a víz zubogása!!! Megijedve ugrottam fel. A szomszéd ágyon alvó lány is felugrott utánam. Az ügy pedig egyszerűnek bizonyult: a szobában, ahová elszállásoltak, van egy működő zuhanykabin. És az egyik szobatársam (négyen voltunk két emeletes ágyon) úgy döntött, hogy zuhanyozik. Valamiért pont a szobában akarta ezt megtenni, pedig az emeleten van még három zuhanyzó! Mosakodj – ha nem akarsz! Ráadásul az órára nézve kiderítettük, hogy nem korábban, nem később, hanem reggel nyolc órakor döntött úgy, hogy ezt megteszi!!! Sokkot kaptunk! Nem tudtunk visszaaludni, fel kellett kelnünk. Hétfőn (a programot úgy számolják, hogy a hét első napján kezdődjön) összegyűjtöttek minket a SASTS irodájában. Röviden meséltek az országról, a programról, amellyel mindannyian érkeztünk, és amellyel egy ideig itt leszünk. És arról, hogy mi vár ránk ezen az első héten és később, amikor mindenki szétszéled a világ különböző sarkaiba. Egyébként Európából, megfigyelésem szerint, a srácok gyakrabban jönnek önkéntesként. Később helyi családoknál élnek, főleg bébiszitterként, nevelőként vagy tanárként dolgoznak. Nem kell semmi miatt aggódniuk, etetik és itatják őket, de a munkájuk nem fizetett. Cserébe 100%-osan nyugodtak és élvezik az életet. És a programjaik, a miénkkel ellentétben, csak három-négy hónapra szólnak. A csoportomban rajtam kívül csak két ember volt a „Work in South Africa” munkaprogrammal (ez tíz-tizenöt főből). Nem csoda: az itteni fizetések alig különböznek a nyizsnyij novgorodiaktól. Mi „három bátornak” neveztük magunkat. Ők én voltam, Ben a kanadai és Sarah – az angol lány (később a legközelebbi barátaim Dél-Afrikában). ??? Az értekezlet után egy mini-túrát t
+2
