"Ha nagyon akarod, elrepülhetsz az űrbe!" - Népi bölcsesség Irina, Volzsszk, Volgográdi terület Nem Dél-Afrika volt az első ország, ahová diákcsereprogram keretében utaztam. Előtte Amerikában voltam. Ott egy évet és három hónapot töltöttem. Amikor először megérkeztem az Államokba, az első dolgom az volt, hogy oroszokat keressek. Volt bennem egy belső bizonyosság, hogy minden rendben lesz, nem fogok elveszni. Csak meg kell találnom a mieinket! Abban a szállodában, ahol megszálltam, először a szobaszervizestől kérdeztem meg, ismer-e itt oroszokat. Azt mondta, ismer. Megkértem, hogy minél előbb mutasson be nekik. Most is emlékszem, hogyan láttam meg Nasztyát, kijött a szálloda étterméből, csupa izzadság a munkától, sietve, de boldogan. Megismerkedtünk. És valóban, valahogy beindult... Olyan simán. Egy munka, a második, a harmadik. Amíg nem helyezkedtem el hoszteszként, akként dolgoztam a hátralévő évben. És Dél-Afrikában minden teljesen más volt! Afrika egy teljesen más ország. Minden értelemben és kapcsolatban! Azon a napon, amikor ide repültem, a repülőtéren egy órás késéssel fogadtak, ami okot adott az idegeskedésre (csak később értettem meg, hogy a késés Dél-Afrika névjegykártyája). Egy kendős indiai öregasszony fogadott, aki a megjelenésével zavarba ejtett. Ráadásul egy őskori autóval. De úgy rálépett a gázpedálra, hogy húsz perc alatt odaértünk! Ezekbe a "luxusapartmanokba" vittek, amiket "diákszállónak" neveztek. Körülöttem minden fából volt – az ajtók, a padló, a falak; három emeletes ágy, ruhásszekrény. Az első személy, akivel találkoztam, egy fekete, terhes, fogatlan recepciós volt lent. Megmutatta a szobát. Természetesen tudtam, milyen lesz minden, de más dolog elképzelni, és más a saját bőrödön érezni. És depressziós lettem. A fejemben ez zakatolt: "Sürgősen enni kell valamit! Fel kell dobni a hangulatomat!" Elindultam a Main Roadon. Megyek, nézelődöm ide-oda. És nem tudom, hová menjek, mit vegyek. Még arra is gondolok: "Fel kell hívnom anyát!" Mentem, mentem, bementem egy "Cell-phone" boltba, próbáltam kérni, hogy vagy engedjenek telefonálni, vagy segítsenek eligazodni a "Vodacom"-mal – a helyi szolgáltatóval, amelyhez már volt SIM-kártyám. Nem értettek meg. Elszomorodtam, mentem tovább. Látok egy másik hasonló boltot. Bemegyek, ott egy kínai ül. Azt gondolom: "Na, ez már mindennek a teteje!" Beszélgetni kezdtem vele. Kiderült, hogy az angoltudása nem jobb az enyémnél. De kedves fickónak bizonyult, együttérző volt, látszott rajta: próbált segíteni. Eladott nekem egy kártyát a telefonkészülékhez, nemzetközi hívásokhoz. Azonnal felhívtam anyát, elmondtam neki, milyen jó itt minden, hogy nagyon tetszik, és hogy mindennel elégedett és végtelenül boldog vagyok. Ami után azonnal felhívtam a barátnőmet, elmondtam neki, hogy itt teljes..., elnézést... Szóval, elmondtam neki az igazat az érzéseimről. És aztán visszatértem Jackie-hez, a kínaihoz. Mondtam, hogy telefonáltam, és minden rendben. Telefonszámot cseréltünk. Ételt vettem... Hát, milyet? Csokit, instant tésztát, chipset, és valamit inni – kávét, azt hiszem. Az ételtől émelyegni kezdtem. Másnap Jackie telefonált, meghívott egy kínai étterembe. Elmentünk. És másnap éppen az első kirándulásnak – a központba – kellett volna megtörténnie. Reggel még rosszabbul éreztem magam. Valószínűleg már a kínai ételtől. De jött Dale – az idegenvezető. Kimentünk – vagy tízen vele, és elindultunk a központ felé. Dale csupa energia volt, vidám. Két megállót mentem velük, érzem, elhagy az erőm. Mondom: én nem megyek tovább! Visszatértem a szobába. Lefeküdtem. Rosszul voltam. Egy ideig feküdtem, gondolom: "Ez nem állapot! Miért fekszem?" Összeszedtem magam, újra elmentem Jackie-hez. És nem is volt hová mennem, ő pedig majdnem családtaggá vált. Nyugtatgatott. Este vett gyümölcsöt, javasolta, menjünk ki a partra. Én pedig féltem bármit is enni a gyümölcsön kívül, de éhes voltam. Ott ültünk az óceán partján, narancsot ettünk. És jobban lettem. Fizikailag és pszichológiailag is. Ezalatt az idő
+2
