Bevezetés. A történet 2 ember szemszögéből fog elhangzani. Ismerjétek meg: Emil és Vlagyimir. Az Amerikába utazásról szóló álmunk végre valóra vált. Előtte a COVID miatt nem sikerült. Ez az év is veszélyben volt, mert a moszkvai nagykövetség a politika miatt bezárt. 1. fejezet. A kezdet Egy napsütéses júniusi napon értesítettek minket, hogy lehetőség van vízumot szerezni Mexikóban. Egy másodpercig sem gondolkodtunk, mindannyian igent mondtunk. És íme, július 3-án a körülbelül 30 fős csoportunk találkozott a moszkvai Vnukovo repülőtéren. Én (Emil) egyedül repültem Moszkvába. Már a repülőtéren elkezdtünk ismerkedni és beszélgetni. Sikeresen megérkeztünk Mexikóba, a tengerparti Cancun városába. Transzfert szerveztek nekünk egy szállodába, amely 5 perc sétára volt a Karib-tengertől. Egy mini-nyaralásunk is lett. Miután pár napot buliztunk Cancunban, Mexikóvárosba repültünk. Nagyon szép és nagy város. Az amerikai nagykövetségtől 10 percre laktunk. Sétáltunk a városban, felfedeztük a látnivalókat, tanultunk spanyolul. Párhuzamosan készültünk az interjúra. Július 7-én az első csoport ment vízumot szerezni, én (Emil) is köztük voltam. A konzul előtt állok sorban, maximálisan koncentrálva, hideg fejjel. Odalépek az ablakhoz, mosolyogva köszönök, a párbeszéd elkezdődött. 3 kérdést tett fel, én részletesen válaszoltam mindegyikre. Hallottam a várva várt mondatot: "Your visa is approved. Have a nice summer!". Abban a pillanatban boldog voltam, rájöttem, hogy az évekig tartó várakozás és a mexikói kockázatok nem voltak hiábavalóak, irány az álom! A 30 fős csoportunkból mindenki kivétel nélkül megkapta a vízumot. Este elmentünk megünnepelni a sikerünket. 2. fejezet. Amerika Úgy alakult, hogy Amerikába én (Emil) egyedül repültem, találtam egy kedvező jegyet. Vlagyimir és még 2 lány ugyanazon a napon érkezett, csak este. A járatom Mexikóváros-Cancun-Denver volt. Leszálltam a denveri repülőtéren, körülöttem amerikaiak, mindenki angolul beszél. Egyedül érkeztem meghódítani Amerikát (ha-ha). Megkérdeztem a helyieket, hogyan jutok el a városba, vonatra szálltam és elindultam. A Union Stationnél szálltam le, a belváros közelében. Egyetlen aktatáskával repültem, bőröndök nélkül, szóval könnyű dolgom volt. És most sétálok a városközpontban, nézelődöm és csak mosolygok. De nem csak úgy sétáltam, szállást kerestem, mert a munkaadónk, az Elitch Gardens nem biztosított szállást. Nagyon szerencsétlen volt a dátum, mert azokban a napokban volt a baseball All-Star meccs, és minden motel és hostel tele volt. Végigjártam az egész központot, felhívtam az összes lehetséges opciót, de semmit sem találtam. Este lett, megérkezett Vlagyimir és a lányok (ettől a pillanattól kezdve a narráció 2 ember szemszögéből fog folyni). Együtt gondolkodunk, mit tegyünk. Komolyan fontolgattuk, hogy egy templomban éjszakázunk a helyi homeless people-lel, de a lányok nem akarták. Elmentünk egy parkba, gondoltuk, hátha ajánlanak valamit, de zárva voltak, még őrök sem voltak. Végül találtunk egy motelt, de minden hely foglalt volt. Megállapodtunk, hogy adnak egy szobát, talán szolgálati volt, adtunk nekik cash-t. Másnap elmentünk elhelyezkedni az Elitch Gardensbe. Kérdeztük őket a szállásról, de az ő opcióiknál mindenhol sold out volt. Szomorúan jöttünk ki a parkból. A supervisorom, Ricardo utolért minket. Talált egy motelt az első időszakra, kifizette nekünk, megegyeztünk, hogy fizetés után visszaadjuk. Boldogan beköltöztünk a motelbe. A bejáratnál megismertünk egy helyit, Caesar volt a neve, beszélgettünk vele, majd nélküle mentünk sétálni. Aznap éppen négy másik srácnak kellett volna érkeznie Oroszországból. Találkoztunk velük az állomáson, és 8-an aludtunk egy 4 fős szobában. Szűkösen, de nem sértődve. Másnap ezek a srácok elköltöztek, mi pedig elmentünk bulizni a medencéhez, ott megismertük a jó fekete barátunkat, Alonsót. A következő napokban ebben a motelben minden nap beszéltünk vele. A munkánk a következő héten kezdődött, szóval pihentünk. Elkezdődött a hivatalos munkánk.
+9
